Háy János: A cégvezető
Tekinthetjük-e az irodalomkritikát vádiratnak, a könyvet vádlottnak, a kritikust pedig vádlónak? A vádirat feladata az identifikálás, a vádlott személy és a bűncselekmény megnevezése, a szükséges bizonyítékok felsorolásával. Ezzel szemben hogyan jár el a kritikus? Kritikát ír egy műalkotásról, melyet először megnevez és elhelyez egy kulturális hálózatban, majd számot vet azzal, hogy az adott mű mit hajt végre, és érveléssel alátámasztva értékeli azt. Ez a három eljárás közös ebben a két nagyon különböző szövegkonstrukcióban: míg az egyik oldalon az identifikálás és az értékelés, addig a másikon a végrehajtás áll.
A kritika, ahogy a vádbeszéd is, szinte rituális aktus: egy ráolvasott szöveg ez egy műalkotásra vagy egy személyre. Közös pontjuk az az aura, amelyet az interpretációs jelleg von köréjük, hiszen a külső értelmezői pozíció meghatározottsága mindkét szövegtípusról leválaszthatatlan.
A hermeneutika hozományaként a kritikaelmélet újra és újra reflektál az értelmezés ellentmondásaira, a jó kritika így tudatában van annak, hogy sosem csupán az értékítéletre váró könyvről szól, hanem (közel) ugyanannyit mond el magáról a kritikai pozícióról, a „vádaskodás” természetéről és a kritikusi mozgástérről. Ezek a vádirat kapcsán is elengedhetetlen kérdések lehetnek. Miről szólhat még egy (irodalmi) vádbeszéd, azon felül, amit a jogi definíció megenged? Ezt pedig mindenekelőtt irodalomelméleti, és nem jogi kérdésként teszem fel, arra koncentrálva, hogy mit is jelent számunkra, ha az irodalom alkalomadtán birtokába veszi a vádaskodás retorikáját. Továbbmenve pedig fontos kérdés, hogy mit kezdhetünk egy regénnyel, melyet a kritika nem csak nyers vádbeszédnek nevez, hanem még tematikájaként is az eleve elrendeltség tézisét választja?
Háy János A cégvezető című 2020-as, Libri irodalmi díjra jelölt regényében az elbeszélő kegyetlenül pellengérre állítja saját kreálmányait, azok életét, szerelmeit, gondolatait árusítja ki az olvasó számára – tiszteletlenül, valamilyen többször megerősített, arctalannak definiált, épp ezért gyanús erkölcsifölény-pozícióból. Pontosabban: adott egy mű, amely arra épül, hogy egy sokáig meg nem nevezett, csak titulus- vagy mintaszerűen emlegetett cégvezető életét kíséri végig, az ő tetteit, gondolatait, sorsát kezdi ki, mindehhez pedig egy magát direkt módon meghatározhatatlannak és feddhetetlennek mutató narrátori hang társul. „Nézlek téged, te nem látod, hogy látlak, hogy hallom, amit mondasz, hogy érzem a szagodat.” (38.)
Olvasáskor automatikusan az első kérdésünk: mégis, ki a cégvezető, rossz ember-e, és felmentést nyerhet-e „bűnei” alól? Ezt pedig nem véletlenül tesszük fel. A szöveg maga kényszerít rá minket, „rágja a szánkba”, hiszen a cégvezető élete felett való ítélethozás a regény fő narratív szálát képezi, amire az elbeszélő nem egyszer tudatosan rátereli az olvasói tekintetet, annak ellenére, hogy a történetek szaggatottsága folyamatosan elmossa (vagy azt az érzetet kelti, hogy elmossa) ezt a vonalat. Ez pedig az ügyes vagy inkább ügyeskedő narrátori munka terméke. Háy elbeszélője azt hajtja végre, amit talán „irodalmi bűvészmutatványnak” nevezhetnénk: ez a csak a kezemet figyeljék, mert csalok-poétika, ami annyit tesz, hogy míg az elbeszélő arctalannak, láthatatlannak, periférikusnak állítja be magát, és minden olvasói fókuszt a cégvezetőre mint a narráció tárgyára terel, addig a regény egészét pont ez a rejtőzködő narrátor nem-rejtőzködése szervezi nyelvileg: átformálja, alakítja, meggörbíti a szöveg terét.
Többek között ez az alapja annak az eljárásnak, amely során a szöveg az elbeszélő objektivitását próbálja megtámogatni, legitimálva és „igazságossá téve” ezzel a bíráló–bírált viszonyt. Így mikor belépünk az elbeszélő vonzáskörzetébe, az görcsösen tapaszt magához minket. Amint ezt észrevesszük, úgy érezhetjük magunkat, mintha késő éjszaka egy körúti kocsma megmondóembere mellett ragadtunk volna: csak ömlik és ömlik ránk a beszéd, néhol megtörve, elharapva, belefeledkezve a mondandóba terelgeti a Háy-regény az olvasót.
Ezek az elharapott részek több szempontból is fontosak. Egyrészt megteremtik a beszélő és az elbeszélt történet között fennálló, sokszor „önkényes” viszonyt, ahol a szöveg bárhol elnyelhető, majd újrakezdhető lesz. Másrészt viszont olvasóként úgy érezhetjük, hogy ezek adnának alkalmat az elbeszélő dominanciájának kibillentésére, de ez a feltételezés viszonylag hamar összeomlik, hiszen a Háy-szöveg bár nyel egyet, és elhallgat ezeken a pontokon, feszességét megtartja. A narrátor tehát látszólag hiába feledkezik vagy ront bele tudatosan a saját elbeszélésébe, mindvégig magánál tartja az irányítást: a történet bár megtörik, a narratív központ kibillentése mégsem következhet be.
Ahogy mindez olvasáskor fokozatosan látni engedi magát, úgy terelődhet a tekintetünk is a cégvezetőről a narrátorra. A vajon ki lehet a cégvezető? kérdést elvetve az elbeszélő személye körül kutatva találjuk magunkat, a cégvezető pere pedig mindannyiunk ítéletévé tornyosul: hiszen a Háy-regény egyik fő tétje talán az, hogy a vádaskodó narrátor bukása vagy mennybemenetele mit is jelent ránk, olvasókra, közösségekre, kritikusokra nézve?
A dühös és görcsös narrátor a magyar közbeszéd, média és klisétár – vagy ezek argó változatának – teljes skáláját birtokolja, hol összeesküvés-elméletekről, hol Kádár-nosztalgiáról, hol kelet-félelemről vall. Különböző szerepeket képes felvenni, melyeket direkt módon visel. A történet nagy részében azt figyelhetjük meg, ahogy vádló pozícióban, de a bírói objektivitás álarcát viselve szólal fel. Mikor pedig a kórházi ágy egyedüli megfigyelőjévé lép elő, újabb szerepváltás következik be, a cégvezető őrzőjévé válik, a szöveg egy pillanatra sem engedi, hogy olvasóként ezt a váltást figyelmen kívül hagyjuk. A regényben sorsfordítónak tekinthető baleset után a cégvezető szaggatott, artikulálatlan megnyilvánulásai hangzanak fel, majd mikor az ő szólama, eszméletét vesztve, elnémul, a fókusz lassan megállapodik egy kivehetetlen alakon: „most épp nem vagy magadnál, nem is gondolsz semmit, én ott vagyok, és figyellek, bár te nem tudod, hogy vagyok, akkor sem tudtad, amikor még nem estél a betonteknőbe, mert magadon és a befektetéseken kívül semmit nem láttál, s kivált nem láttad azt, akit senki nem lát.” (91.)
A bíró–őrző dualitás ilyen fokú szerepeltetése tehát nem véletlenül vezeti a kritikát az „Isten-szerű narrátor”-értelmezés felé. Folyamatosan érzékeltetett, sokszor már-már túlreflektált elbeszélői szerepkör ez, a kérdés pedig, hogy el akarjuk-e hinni azt, amit magáról állít. Játszunk el a gondolattal, hogy hiszünk neki! Ekkor a szerepkörváltást besorolhatjuk a figyelmet mindenképp magukra hívó stílusrontások és az ezekből létrehozni kívánt nyelvingadozás mellé, amelyek könnyen a rejtőzködés eszközei lehetnek.
A narrátor arcának szétmosását célzó eljárások során a szöveg óriási amplitúdóval ugrál különböző beszédmódok és regiszterek között. Bár ez izgalmas nyelvi sokszínűséget teremt, mégis hiányzik belőle az a rugalmasság, amely igazán hozzásegíthetné az elbeszélőt a rögzíthetetlenség állapotához. A Háy-regényt a vádiratforma lekorlátozza: hiába a kreatív nyelvi energia, ha azt teljes mértékben a cégvezető ellen folytatott per megnyerésére fordítja. Ez annyit tesz, hogy mikor a szöveg végrehajtja ezeket a nyelvi ugrásokat, a narrátori célkitűzés vagy tekintet mindenáron a vádirat keretei közé szorítja az éppen felszabaduló, korlátait átszakító regisztereket, beszédmódokat. Az elbeszélő szinte már-már erőszakosan ragad magához különböző nyelvi megoldásokat és hivatkozási alapokat, és teszi őket érvelésének eszközévé: „[N]em kevés fájdalmat és dögnehéz súlyokat cipelve a szívében, mert időnként az első feleségek megkeserítik az életet, meg persze a sors is, és nem mindenki Jób, aki hamuban fetrengve is boldog, hogy hisz. Bár te ezt a könyvet sem olvastad a Bibliából, ahogyan a többit sem, de tudtad, mit jelent, ha gyereket temet el egy apa vagy anya, mert egy barátodnak meghalt a fia, hogy ennél nagyobb csapás, belenézel a barátod szemébe, és láttad, porrá törve a pupillája, így fogalmaztál”. (16.) A köznyelviségtől jutunk el egy mondaton belül a bibliai hivatkozásokon át, a vádbeszéd felvillanásaival egy egészen lírai megoldásig: a porrá tört pupilla képéig. A cél viszont végig ugyanaz marad. Ezt a különböző hivatkozási alapokra épülő nyelviséget, ennek képi, diszkurzív megvalósulásait mind a cégvezető ítéletének irányába hajlítja a narrátor, a vádiratforma elkerülhetetlen szabályainak megfelelően. Azzal, ahogy magához igazítja ezeket a megszólalásokat, önellentmondásba kerül a felöltött testetlen, háttérbe vonuló és objektív elbeszélői szerepkörrel.
Így tehát pont azoknak az eljárásoknak a kisiklásával mutat rá önmaga kikerülhetetlen szubjektivitására, amelyeket az objektivitás és az arctalanság megteremtésére hív elő. A feddhetetlen bíró alakja, melynek vonzáskörzetében a cégvezető pere is igazságszolgáltatásnak hatna, érvényét veszti.
Ez viszont még semmiképpen sem jelenti azt, hogy ne volna jól megírt regény A cégvezető. Sem a szorosan követett koncepció, sem a szubjektív narrátori hang nem elhibázott megoldás. A probléma ott lép fel, mikor mindez találkozik az elbeszélő saját objektivitására és háttér-szerepére tett kijelentéseivel és az ezáltal legitimált bíró–bírált viszonnyal. Hiszen ez a találkozás megingatja a hitünket a narrátor kijelentéseiben, így ezután olvasás közben végig érezhetjük: a regény előrehaladtával szüntelenül várjuk ennek a narrátori magatartásnak a felrúgását, azt, hogy átbillenjen a mérleg, és a bíróként tetszelgő vádló önmagát buktassa le. Hogy a cégvezető felé intézett vádbeszéd címzője ellen forduljon. És ez, ha nem is a felszínen, de talán meg is történik.
Amikor azt olvassuk, hogy ez az előtérbe mozgó elbeszélő saját titokzatosságáról, arctalanságáról vall, akkor vagy azt kell feltételeznünk, hogy a szöveg süket saját eljárásaira, vagy egy nagyon okos technikával építi fel az olvasóban arra nézve a kétséget, hogy szavahihető narrátorral van-e dolgunk. Az elbeszélő önreflexióinak elcsúszása tehát instabil belső dinamikát teremt: azt már a regény első oldalaitól érezhetjük, hogy amit olvasunk, nem feltétlenül „igaz”, de itt abban is elbizonytalanodunk, hogy az elbeszélőnk, aki önmagát mindentudó narrátornak beállítva végigvezet minket a történeten, tisztában van-e ezzel.
A kérdés tehát, hogy a szöveg tudja-e magáról, hogy az objektív bírói hang megteremtése során leginkább csak saját szubjektivitásáról tud beszélni. Ha mindezt tudatosan hajtja végre, akkor ez újfent bátor döntés, mert a hamis objektivitásba burkolódzó hibázó narrátor izgalmas regényalap, de mindenképp erős, eltéveszthetetlen reflexiókkal kell megtámasztani ezt az ingatag szerkezetet ahhoz, hogy működni tudjon.
Azt pedig nem szabad elfelejteni, hogy A cégvezető az élet vagy a sorsok eleve elrendeltsége mellett teszi le a voksát, egy erre vonatkozó tézis köré építi fel magát. A regény világában hazudni („Mindenki a saját árnyékából nézi a világot és ott húzza meg magát, amikor a tűző napon vásárol.”[15.]), szeretőt tartani („Ez az ismerkedési történet éppolyan nevetséges volt, mint a titkárnős, de te azt hitted, nagyon eredeti, mert soha nem tudtál semmi eredetit kigondolni, csak olyat, amit már valahol hallottál” [15.]) vagy elbukni („Meg is érdemled a tönkremenést, mondták a barátok, mert milyen életmódot követsz, vagy ne is nevezzük életmódnak azt a sodródást, ami felé az új nő sodor. Mert sodort, és te sodródtál, amit néha magad és mások előtt is úgy indokoltál, hogy logikus, ami történik, mert más nem történhet, csak az, ami történik.” [22.]) is csak valamilyen sorsba zárt állapotban lehet. Háynál minden egyes oldalon újra megbizonyosodhatunk róla, hogy az ember nem tud kilépni saját létezésének, perspektívájának a határaiból. Ez egy vádló, sokszor saját pozícióját is hibásan felmérő narrátorral társulva ügyes, mélyen reflektált történetet szülhet. Sőt jelezheti azt is, hogy a narrátor hibái nem is hibák, hanem tudatos narratív döntések, amelyek az objektivitás tanát megcáfolva az eleve elrendeltség mellett érvelnek.
Mindez a ritkán tárgyalt osztálydetermináltságnak, a sorsok ismétlődő, kiüresedett szabályszerűségének, illetve az ember történelembe, politikába, lokalitásba ágyazott életének nyers, életszagú perspektíváját adhatja, pont az által, hogy a narrátor saját tévedésein, saját látókörébe bezárva csak az „igaz” világ árnyait láttatja – ezáltal nem az ábrázolás, hanem a narrátor és az „igazság” közé beférkőző hiány vagy távolság beszél az emberi sorsokról. A fiktív történések, álmok, barátok a fikción belül: a meg nem történt események identitásépítő ereje, a nevek és szerepek felcserélése mind hozzájárulnak ennek a pozíciónak a szövegen belüli megtámasztásához. Ehhez pedig egy nagyon erős állítás, a történet a történelembe, a politikába való szinte észrevétlen „belefolyatása” csatlakozik, és támogatja a tematika, azaz az eleve elrendeltség téziseit, de kikacsint a narrátor hibáira is, felébresztve bennünk a gyanút.
Az osztálydetermináltság kapcsán egy új osztálynyomor bemutatására vállalkozik, a rendszerváltás termékeként emlegetett csoport felfedésével. A nyomorirodalom újabb formája ez, amely bátor – vagy vakmerő? – húzással nem egy, hanem két csoport bemutatását kísérli meg. Előtérbe állítja a saját kategóriáján belül tipikusnak beállított, jómódú, a rendszerváltás után meggazdagodott cégvezető életét, miközben mindezt egy kívülálló narrátor közvetíti felénk. Viszont ez akkor lesz igazán fontos, amikor belátjuk, hogy csak ez utóbbi tekintetén keresztül pillanthatjuk meg az előbbit. A kettő összetapadtsága azt eredményezi, hogy nem azt a nyomortörténetet kapjuk, amelyre számítunk: az anyagiság nyomora helyett az azt láttató, elítélő és nem utolsó sorban ismerni vélő narrátorhoz kerülünk közelebb. Ez akkor üt át a szövegen, amikor az elbeszélőnk folytonosan zsákutcába ér, ahol az előítéletei, szájhagyományból tanult bölcseletei – régen minden jobb volt-narratíva – elbuknak.
Amikor a narrátor a cégvezető gondolataiban turkál, következtetéseket von le, a gazdagok „törzsét” és lelki világát igyekszik bemutatni, azt érezhetjük, hogy mindez csak egy felszínes kép, egy kreált imidzs, amit látni enged az általa vizsgált közeg. Talán a legegyértelműbben ez akkor bukik ki, mikor a narrátor az olyan valóságshow-kra hivatkozva szeretné ismertetni a gazdagok értékcsökkentett világát, mint a Feleségek luxuskivitelben. Egybemossa a valóságot az arról készült valóságshow-val, így pedig összeomlik az elbeszélő hitelessége, hiszen az ehhez hasonló műsorok nem azzal a céllal – legfeljebb azzal az illúzióval – jönnek létre, hogy egy adott osztály valódi, hétköznapi arcát mutassák meg a tömeg felé. A valóságshow és annak szereplői mindig termékek, az az leszek, amit látni akarsz, vagy jobban mondva: a látni tudsz-elv szülöttei. Így a narrátor ezzel az egy megnyilatkozással kirúgja a saját hitelességének az alapjait, és leleplezi: A cégvezető olvasása közben nem a felső tízezer életéhez, gondolataihoz, fájdalmához kerülünk közelebb, csupáncsak egy gazdag-kép megismeréséhez, amelyen jól kivehetően tükröződik vissza arctalan elbeszélőnk tekintete.
A bíró szentsége, elmosottsága, transzcendenciája hullik ezzel szét, és megmutatja magát az emberi jelenlét. A regény választott tézise így akár felülírhatná az elbeszélő kapcsán felmerült problémákat, azzal, hogy az ő vakfoltjába helyezi az eleve elrendeltség tényét, de úgy intézi, hogy az kíméletlenül magához vonzza azt. Ez bár mindenképp izgalmas megoldás volna, a Háy-szöveg nem tudja teljesen meggyőzni az olvasót, hogy ez a vakfolt tudatos választás.
A cégvezető olvasásakor tehát egy olyan regénnyel kerülünk szembe, melynek narrátora vagy vádlója mindezek ellenére megpróbálja elhitetni velünk, hogy ő maga valamilyen testetlen, a sors és a törzsiség vonzásán kívül álló (bírói) hang volna. Ez pedig egy olyan szöveg esetében történik meg, amely újra és újra szereplői és saját determináltsága mellett érvel, a sorsok megírt, kikezdhetetlen határait, béklyóit mutatja be. Mindehhez a nyomorirodalomhoz nyúl, vádol, ismertet és megismerni vél. A bíráló és bírált viszonya bár sosem borul fel a regény felszíni síkján, olvasóként végig érezhetjük annak problémáit, elcsúszásait: érezzük, hogy valami nincs rendben. Várunk a csavarra, a feloldozásra, a beismerésre, amely sosem jön el. Éppen ezért a Háy-regény annak ellenére, hogy egyértelműen működőképes, nagyon ingatag építmény, amely megrogy a bátor döntések, az erős koncepció és a fontos állítások súlya alatt. A cégvezető széthullásának a fenyegetettsége pedig olyasmi, ami túlmutat magán a regényen: a szöveg mögötti folytonos kétely és a narrátor önismeretének fokozott hiánya együtt egy eddig hiányzó determináltságregényt eredményez, hiszen megmutatja: a vádló sosem láthat el a vádlottig, a kritikus pedig akaratlanul is minden alkalommal önmagáról ír.
Háy János: A cégvezető, Európa, Budapest, 2020.
Hozzászólások